Autista fiatalok számára biztosít jobb életet az egykori multis vezető – a Patrónus Ház története
Családi érintettség és egy súlyos pánikroham kellett ahhoz, hogy átgondolja több mint két évtizedes multis karrierjét, majd megalapítsa az autista fiatalok számára lakhatási otthonként működő gödöllői Patrónus Házat. Az Újraterveztem sorozatunk következő cikkében az újraterveztem.hu csapata Németh Ildikó útját mutatja be a vezetői beosztásból a civil szférába.
Németh Ildikó / Életút
Németh Ildikó az EuroContact Business School-on szerzett menedzsment diplomát. 1993-tól az Unilevernél trade marketing menedzser, majd 2006-tól a FrieslandCampina Hungária Zrt.-nél dolgozik national key account manager pozícióig jutva. 2017-től a Patrónus Ház Közhasznú Nonprofit Kft. ügyvezetője. Arra a legbüszkébb, hogy egy olyan szervezetet tudott létrehozni, ami hiánypótló szolgáltatást lát el a fogyatékkal élők életében. Hisz abban hogy a folyamatos finomhangolással és alázatos munkavégzéssel lehet hosszútávú eredményeket elérni. 5 év múlva ugyanitt látja magát, segítve a fogyatékkal élőket lakhatási, fejlesztési szolgáltatásokkal, illetve munkahelyteremtéssel és szakmai programok nyújtásával a családok és szakemberek számára. Futással, jógázással és olvasással töltődik.
A Patrónus Ház megalapítása előtt több mint húsz évig dolgozott multi-környezetben. Azon kívül, hogy segíteni szeretett volna a fogyatékkal élőknek, milyen tényezők játszottak szerepet abban, hogy otthagyta a vállalati karriert?
Öt évvel ezelőtt alapvetőn nem volt célom az FMCG-szektor elhagyása, inkább a munkahelyváltás gondolata foglalkoztatott. Ugyanakkor 2016-ban egy nagyon erős pánikroham során mentővel vittek kórházba a cégtől, ez az esemény pedig egy fordulópontot jelentett számomra. A rosszullét után három-négy hónapba telt, amíg újra rendbe raktam magam. A Patrónus Ház alapötlete amellett, hogy az addigi munkám „eltelített”, mégis csak egy családi érintettségemből fakad, ugyanis a keresztfiam autista. A pánikrohamom utáni egyik hétvégén azt a kérdést feszegettük a családdal, hogy miután számára véget ér a tankötelezettség, vajon mi lesz vele felnőtt korában. Ekkor vetődött fel, hogy létrehozunk mi egy szervezetet. Hétvégén beszéltünk róla, hétfőn pedig már fel is mondtam a munkahelyemen, ennek immár öt éve. Vagyis a Patrónus Ház indulásában az akkori munkahelyi viszonyaim és a családi érintettség együttesen szerepet játszottak.
Egy pánikroham legtöbbször egy folyamat eredménye, az Ön esetében mi vezethetett idáig?
Az akkori munkahelyemen kereskedelmi marketing vezetőként hat-nyolc márka tartozott hozzám és a csapatomhoz. Mi foglalkoztunk a termékbevezetésekkel, az eladáshelyi kommunikációs aktivitásokkal, termékmegjelenésekkel. Magas munkabírású ember vagyok, ám mindez az utolsó pár évben már iszonyú munkaterhelést és stresszt jelentett a számomra. Noha voltak annak jelei zsibbadások és szédülések formájában, hogy nem bírom, mégsem vettem róluk tudomást arra gondolva, hogy majd egyszer kipihenem magam. Miután maximalista természetem van, azon voltam, hogy minden területen a száz százalékot hozzam. Aztán tényleg rosszul lettem.
Valójában nagyon kevés az elégedett maximalista ember, ráadásul ott van a kiégés, a krónikus betegségek kialakulásának veszélye is. Mi a legnagyobb különbség a régi és a mostani élete között, illetve van-e tanulsága a vállalati időszaknak a jelenre nézve, akár azért is, hogy olyan mértéktartással dolgozzon, hogy közben nem veszélyezteti az egészségét?
Van tanulsága. Továbbra is tartom, hogy ha valaminek nekikezd az ember, akkor azt tegye a legjobb, leghatékonyabb módon, de új célok ütemezésénél figyelembe kell venni a párhuzamosan futók erőforrásigényét is – kiemelten az emberi erőforrásét – és e szerint kell tervezni, újratervezni. Az egyik legnagyobb különbség pedig az akkori és a mostani életem között, hogy míg egy vállalatnál az ember kapja a határidőket, addig a saját cégében adja magának. Persze most is több dologra kell fókuszálnom, de mindezt kevésbé szerteágazó módon kell megtennem. A kis szervezet előnye az is, hogy míg a multiban az ember az idejének nyolcvan százalékát megbeszélésekkel tölti, addig itt egy kisebb csapattal erre szerencsére semmi szükség. Nyilván vannak terheltebb időszakok is – például a pályázatok, beszámolók kapcsán – de azok előre tervezhetők és nem húzódnak végig az egész éven.
Korábban delegálhatta a feladatokat, most viszont sok mindent egyedül kell elvégeznie. Hogyan tudott átállni a vezetői mentalitásból egy másfajta szervezeti kultúrára?
Az Unilevernél ’93-ban kereskedelmi igazgatói asszisztensként kezdem dolgozni, majd mivel ez számomra unalmas feladatkörnek bizonyult, átkértem magam a sales osztályra. Innen indultam el felfelé; voltam asszisztens, majd trade marketing asszisztens és vezető, később pedig a nemzetközi láncokért felelős vezető. Alapvetően nagyon sok feladatot el tudok végezni egyedül is, hiszen sok mindent megtapasztalva, fokozatosan haladtam a karrierem során. Ám az olyan dolgokat, amelyeket anno ügynökségeknek adtunk ki, meg kellett tanulnom. A szociális szféra pedig teljesen ismeretlen volt számomra. Az induláskor hiányzott az is, hogy nem tudom az ötleteimet, meglátásaimat senkivel sem megbeszélni. Azóta már jobb a helyzet, mert az intézményvezetővel jól összeszoktunk és minden tervet, célt átbeszélünk.
Elsőre azért mindez egy kicsit one-man-show-nak tűnik. Mer segítséget kérni?
A pénzügyi tervezés – amiatt, hogy egyelőre csak egy otthonunk üzemel – nem nehéz, ráadásul folyamatosan kapcsolatban vagyok a könyvelőnkkel, mert a szociális szférát illető jogszabályi környezet nagyon bonyolult és azt szakmailag nem tudom átlátni. Viszont találkoztam számomra ismeretlen területekkel is: az adománygyűjtés világa, a social média, weboldal kezelés területe is új volt, ezeken a területeken szakemberekhez fordultam, illetve eljártam képzésekre, workshopokra is. Az otthon szakmai üzemeltetését pedig egyértelműen az intézményvezetőre bízom, de ezen a területen is rendszeresen konzultálunk szakértőkkel, hiszen a folyamatos fejlődés a célunk.
Említette, hogy a Patrónus Ház megalapítása végül egy hétvégén dőlt el, egy egyébként talán turbulens érzelmi időszakban. Ezt követően mik voltak azok a konkrét lépések, amelyekkel elindultak és milyen feltételeknek kellett megfelelniük?
Én 2017. január 1-től dolgozom a Patrónus Házban, de a tényleges működésig még nagyon sok minden történt. Azt tudtuk, hogy szeretnénk létrehozni egy lakóotthont, de gyorsan kiderült, hogy erre nincsen lehetőségünk, csak a „támogatott lakhatás” formában tudjuk az otthont megnyitni. Így beiratkoztam egy kapcsolódó, akkreditált képzésre, ahol nagyon sokat tanultam a jogi szakemberektől és más otthonok üzemeltetőitől. Emellett elkezdem sorra látogatni lakóotthonokat, mert nagyon érdekelt, hogyan működnek, az épületek milyen felépítésűek fizikálisan. Kíváncsi voltam, hogy mit rontottak el, és abból én mit tanulhatok. Meglátogattam két holland otthont is. Csak ezt követően adtam ki a brief-et a rehabilitációs tervező-építésznek. Arra törekedtem, hogy az építkezés után minél kevesebb legyen a probléma, persze ma már látom, hogy mit lehetett volna másképpen csinálni. Ez egy hosszú folyamat volt; 2017. júniusában adtuk be a terveket, novemberben kaptuk meg az engedélyeket és az akkori komolyabb tél miatt csak 2018. januárjában kezdtük meg a földmunkákat. De közben amellett, hogy magam is elvégeztem egy autizmus tanfolyamot, szakmai programokat szerveztem, pedagógusképzésre és jogi tanácsadásra pályáztam. Ezeken rengeteg olyan tudást és információt is megszereztem, amit a mai napig tudok hasznosítani a munkám során. Az építkezés sok időt vitt el, de közben fejlesztettem a szakmai hátteret, korán megkezdtük az erőforráskeresést, hogy az otthon megnyitására már képzett személyzet álljon rendelkezésre.
Hogyan lehet megfogalmazni, mi a Patrónus Ház?
Gödöllőn működő, tizenkét főt ellátó támogatott lakhatási otthon. A fiataljaink – így hívjuk őket életkortól függetlenül – középsúlyos értelmi fogyatékkossággal elő, autizmussal érintett emberek. Fokozott, huszonnégy órás gondozási igényűek, így nagyon magas a foglakoztatotti létszámunk is, a kollégák három műszakban dolgoznak. Az ellátás mellett a fejlesztés is az otthonban történik. A fiatalok számára vannak közös programelemek is, de alapvetően mindenkinek személyre szabott napirendje van, hiszen van olyan lakónk is, aki autizmusából eredően nem tud társaságban működni.
Az otthonba hogyan lehetett bekerülni?
A lakóinkat nem név szerint kerestük meg; a média- és a közösségi média megjelenéseink során folyamatosan adtuk az információkat a létezésünkről és a terveinkről, aminek eredményeképpen, 2018. szeptemberében már hatvan érdeklődőnk volt. Ők megkapták a részletes tájékoztatót a lakhatással és a pénzügyi kalkulációkkal kapcsolatban és ezek alapján jelezték, hogy érdekli-e őket a lehetőség. A szándéknyilatkozatot aláíró családokat pedig a szakmai vezetőnk sorra meglátogatta. Megfigyelte a fiatalokat napközben és az otthoni környezetben is. Az volt a cél, hogy minél jobban megismerjük azokat, akiket kiválasztunk az otthonba. Jelenleg tizenkét, tizenhat és negyvenhárom év közötti fiatal él a Patrónus Házban.
Térjünk egy kicsit vissza a kezdetekhez és az első, nagyon sűrűnek tűnő egy-két évhez. Nem fordult meg a fejében, hogy mégis csak jobb lett volna maradni a havi milliós bruttó fizetés mellett a vállalati szférában? Mi volt a legnagyobb kihívás?
Tényleg annak tűnik, de nem annyira sűrű az az időszak, mint amilyen egy multiban lett volna és ahogyan említettem, most már magam osztom be az időmet is. Amikor váltottam, tudtam, hogy mit vállalok a fizetés terén. Az otthon felépítése magánfinanszírozásban és adományokból valósult meg, ami nehéz időszak volt és összességében kellett másfél év ahhoz, hogy utolérjük magunkat, mert nagyon sok jogszabályi és adminisztrációs feltételnek kell megfelelni. Ezzel az a probléma, hogy az egyébként jogos ellenőrzések mellett senki sem segít abban, hogy a jogi passzusokat és előírásokat hogyan kell a gyakorlatba átültetni. A szociális törvénykezésnek számos olyan eleme van, amivel korábban nem találkozhattam és akkor az anyagiakról még nem is esett szó. Míg korábban dedikált költségvetésből dolgoztam, addig most normatívából, bérpótlékokból és térítési díjakból igyekszem kihozni nullára a pénzügyeket. Sok megkeresésünk van a szülők részéről, sok jogos igény merül fel a sérült gyerekek, fiatalok életével, taníttatásával, munkalehetőségeivel kapcsolatban. Telt házzal futunk, sajnos nem tudunk mindenkinek helyet biztosítani. Vagyis nagyon sok a teendő, sok tervem van még és noha sosem lesz akkora a fizetésem, mégsem fordulok vissza.
Milyen terveik vannak?
Amikor létrehoztuk a szervezetet, készítettünk egy stratégiát, és már akkor is tudtuk, hogy csak egy otthonnal nehezen állunk meg pénzügyileg, így több lábra kell majd állni. Ennek érdekében hozzuk létre három fázisban az Élettér Központot, ami az Patrónus Ház melletti telken épül meg. A központ kivitelezését 3 ütemre tervezzük, hiszen a pénzügyi forrásokat elő kell teremteni hozzá. A központ megnyitásával lehetőséget (Élet teret) szeretnénk biztosítani a fogyatékkal élőknek munkahely teremtéssel, fejlesztéssel, nappali ellátással. A családoknak, szakembereknek pedig szeretnénk szakmai, információt növelő programokat szervezni. A környezetünkben élőknek pedig érzékenyítési céllal különböző programokat szervezni, mert sajnos a fogyatékkal élők társadalmi elfogadásán még sokat kell dolgoznunk.
Sokkal többen szorulnak ilyenfajta segítségre, mint ahány embernek segíteni tudnak. Ezt hogyan kezeli érzelmileg?
Próbálok minden lehetőséget megragadni és ahogyan említettem, van egy tervem arra nézve, hogy hová szeretnék eljutni. Reálisan nézem a helyzetet. Az egész országot nem tudjuk lefedni, de egy harminc-negyven kilométeres sugarú körzetben sokat tudnánk tenni és segíteni, ha lehetőségünk lenne rá.
Mit javasolna azoknak, akik nem érzik jól magukat az adott munkahelyükön, esetleg elfáradt a karrierjük?
Utólag már könnyen beszélek, de az biztos: nem szabad megvárni, amíg olyan helyzet áll elő, mint amibe én is kerültem. Vagy céget, vagy akár iparágat kell váltani. Szerintem nem érdemes félni az újtól és a mástól, bátran szét kell nézni a piacon és kellő tudatosság, illetve megfontoltság mellett el lehet indulni egy új úton is.