„Elvárom, hogy a kollégáim vitatkozzanak velem!” - Váradi János és a BinX sztorija

Váradi János az Egyesült Államokban szívta magába azt a fajta hozzáállást, amit a mai napig kamatoztat munkája során: hogy nincs lehetetlen, ha eleget teszünk bele, annak meglesz az eredménye. Ezzel a mottóval vágott bele egy olyan vállalkozásba, amilyen itthon korábban nem létezett.

Meg tudod csinálni!

- Kevesen tudják, hogy egy kis Hajdú-Bihar megyei településen, Derecskén nőttél fel. Mi kellett ahhoz, hogy aztán az Egyesült Államokban tanulj és banki felsővezető váljon belőled?

- Messzebbről indulnék. Ahhoz, hogy erre az útra lépjek, kellett egy Commodore +4-es számítógép, amit a szüleim Bécsből hoztak nekem, a mosógépben hazacsempészve – kezdi nevetve. - Akkor találkoztam először a digitális világgal, és a gép előtt ülve mindenképpen tudni akartam, hogyan megy a figura jobbról-balra, sőt, saját játékot is szerettem volna írni. Így aztán 10 évesen már bejártam a berettyóújfalui TIGÁZ informatikusához, aki egy kis alagsori szobában dolgozott, és valószínűleg a cégnél a legalacsonyabb volt a fizetése. Ő tanítgatott a programírás rejtelmeire.

- Viszont jó eséllyel érezhetted, hogy itthon szűkek a lehetőségek, mert 16 évesen meg sem álltál az Egyesült Államokig.

- Soha nem felejtem el azt a pillanatot, amikor megszületett bennem az elhatározás. A Magyar Televízióban láttam egy interjút, ahol olyan diákokkal beszélgetett a riporter, akik az USA-ban tanultak. Mintha valaki más irányított volna; tárcsáztam Budapestet, az amerikai nagykövetséget, és megkérdeztem, hogyan tanulhatnék Amerikában. A következő héten már egy interjún voltam és megkaptam a lehetőséget, hogy egy évet egy kinti középiskolában tanuljak. Később pedig a McDaniel College-ba jártam, ahol az első két évet Budapesten, a harmadik, negyedik évfolyamot pedig az Egyesült Államokban végeztem.

- A nyelvtudáson kívül mit adtak neked az ott töltött évek?

- Azt a fajta amerikai hitet és önbizalmat, hogy „meg tudod csinálni”.

- Ha az informatika érdekelt, miért végeztél közgazdászként?

- Mert akkortájt, a 90-es évek végén, 2000-es évek elején még nem tűnt úgy, hogy az informatika egy jövedelmező üzletág lesz.

- Felmerül a kérdés, hogy miért nem maradtál ott és építettél karriert a tengerentúlon?

- Sorsszerű volt, lehet, hogy már nem élnék. Ugyanis a Morgan Stanley-től kaptam felkérést New Yorkban, és az ő irodáik semmisültek meg elsőként a szeptember 11-i terrortámadásban. Másrészt, ha elvállalom azt az állást, alá kellett volna írnom, hogy amennyiben nem töltöm ki a képzési program idejét, vissza kell fizetnem a képzési díjat. Úgy gondoltam, hogy bármi közbejöhet – például nem hosszabbítják meg a vízumomat –, és csődközeli helyzetbe kerülök. Így inkább itthon kerestem munkát.

- Gondolom, ilyen magas szintű angol nyelvtudással könnyen ment.

- Nehogy azt hidd! Végül egy amerikai biztosítótársaság magyar cégénél kaptam állást, ahol a sales centert kellett felépítenem. Ám hamar láttam, hogy ez nem nekem való. Nem szeretem és nem is viselem jól a tekintélyelvet. Nem hiszek abban, hogy azért, mert valakit igazgatónak hívnak, ő ért mindenhez a legjobban.

- Ezek szerint neked lehet ellentmondani?

- Sőt, el is várom! Nagyon hiszek a vitában, mert ez segít abban, hogy előrébb lépjünk, felmerüljenek új ötletek és azokat meg is valósítsuk.

11 hónap alatt piacvezető lett

- Ezután az egyik bankhoz kerültél, ahol a válságmenedzsment lett a feladatod. Nem éppen egy nyugdíjas állás.

- Egy olyan programban kezdtem dolgozni, amelyben a leendő felsővezetőket képezték, és fél évente más osztályra kerültünk, hogy megismerjünk minden területet. Végül hét évre ebben ragadtam, mert mindig oda helyeztek át, ahol szükség volt a segítségre. Talán abban volt a legnagyobb erőm, hogy szót tudtam érteni a felsővezetéssel és a dolgozókkal is, miközben igyekeztem megtalálni azt az egyensúlyt, amely mindenki számára jó lehet. Gyakran láttam azt, hogy a banki szamárlétrán felfelé lépkedve 20 évet is ledolgoznak egy területen, de időközben már nem látnak rá más szegmensekre. Én ezzel a munkakörrel elkerültem ezt.

- Később egy másik nagy banknál lettél három terület gazdája, ám egy újabb kihívás érkezett az életedbe.

- Akkortájt jött létre a PayU, egy online bankkártya elfogadó rendszer, ám nem tudott piacot szerezni Magyarországon. Nehezített terepen indultam; amikor felvettek, éppen öten mondtak fel az osztályról. Azt mondtam, kérek két hetet, nézzük meg, hogy mit tudunk elérni. 11 hónap múlva piacvezetők voltunk, majd az OTP megvette a rendszert, amit ma már SimplePay-ként ismerünk. Ám a fintech világa addigra igencsak magával ragadott, izgalmasnak tartottam és tartom ma is, hogy megteremthetünk egy innovatív környezetet, miközben szigorú szabályokat is be kell tartanunk. Először egy olyan céghez mentem dolgozni, amely ATM-ekkel, terminálokkal foglalkozott, majd elkészítettük az első olyan weboldalt, ahol a kapott e-mailben volt a link, amivel azonnal fizetni lehetett.

- Ekkor már kapcsolatban voltál a Számlázz.hu tulajdonosaival?

- Igen, őket még a Pay U-s időkből ismertem. Megkerestek azzal, hogy fel kellene építeni egy saját pénzügyi szolgáltatót, amellyel a Számlázz.hu ügyfelei az oldalon belül tudják intézni a pénzügyeiket. Akkor már több hazai pénzintézettel tárgyaltak ezzel kapcsolatban, de minden esetben hamar kiderült, hogy nagyon másképpen látják a jövőt. A klasszikus bankok be akarták terelni az ügyfeleket a bankfiókba, hogy ott újabb szolgáltatásokat adjanak el nekik. A mi célunk viszont éppen az volt, hogy ne kelljen kimozdulnia a fotelből annak, aki nem akar, ezért a szolgáltatást visszük házhoz.

- Kezdetben mennyire voltak az ügyfelek bizalmatlanok?

- A Revolut ebben úttörő munkát végzett, hiszen képesek voltak megváltoztatni alapvető elképzeléseket a pénzkezeléssel kapcsolatban. A neobank egy elektronikus pénzkibocsátó intézmény, amely – a klasszikus bankoktól eltérően –, nem sajátjaként kezeli a beérkező összegeket és nem nyújt hitelt. Csak a pénzforgalomra fókuszálunk és míg az elődeink egy kereskedelmi bank számláján keresztül nyújtották a szolgáltatást, mi ezt kikerüljük, hiszen ebben az esetben a bank diktálná a feltételeket és nem mi.

Élni a lehetőséggel

- A kezdeti időszakban sok pofonba szaladtatok bele?

- Óriásiakba, de ma már hálás vagyok értük, hiszen később előnyünk származott abból a tudásból, amit általuk megkaptunk. Bevallom, kellett ahhoz egyfajta gyermeki naivitás, hogy ilyen vakmerően ugorjak a semmibe; szó szerint az induláskor én voltam és egy üres, A4-es papír. Ma már 120-an dolgozunk a BinX-nél, és a munkavállalóink döntő része részvényes.

- Miért éppen BinX lett a bank neve?

- Eredetileg BMX volt, utalva Bicska Maxira, a Koldusopera szereplőjére. Persze, ez nem maradhatott, olyan névre volt szükség, amely jól hangzik és nemzetközi, miközben nem foglalt még a domain-je. Így esett a választásunk a BinX-re, ami a Business Integrated NetworX rövidítése, hiszen az üzleti hálózatok integrációja a célunk, az, hogy a kkv-kat, beszállítókat és partnereiket integráljuk egy nagy üzleti ökoszisztémába.

- Az eddigi pályaíved azt mutatja, mindig kellenek az új kihívások, az új terület. Vajon meddig maradsz?

- Ez olyan, mintha megkérdeznéd egy szülőtől, hogy meddig szeretné kísérni a gyerekét. Természetesen, örökké! Amikor megkerestek ezzel az ötlettel, tudtam, hogy egy embernek csupán egyetlen alkalommal érkezik ekkora lehetőség az életében. Én pedig élni akartam ezzel a lehetőséggel!