„Köszönöm neki, hogy letörte azt a kis pöcköt” – Xilofun zenés társasjáték sztorija
„Egy termék prototípus számára az egyik legértékesebb ajándék, ha valaki megmondja, mi nem jó rajta, hiszen akkor tudom tovább fejleszteni” – állítja Sőnfeld Mátyás, a Xilofun nevű zenés társasjáték megálmodója és fejlesztője. A vállalkozó, gyógypedagógus, zeneterapeuta összességében több mint egy évtizeden át fejlesztette a terméket, megannyi buktatóval és zsákutcával a háta mögött. A beszélgetésünkből kiderülnek a prototípus-fejlesztés ördögi részletei és rácsodálkozhatunk arra is, hogy milyen, amikor valaki szenvedélyesen hisz a termékében és mindent megtesz a megvalósításért.
Ha jól tudom, nagyjából 15-16 éves fejlesztési folyamatról beszélünk, ami azért nem rövid idő egy terméknél. Mi volt az eredeti ötleted, és mennyire hasonlított az első elképzelés ahhoz a Xilofunhoz, amit ma látunk?
Az első ötlet 2009 vége felé született, meghívtak egy csapatba, amely egy projekt keretében új hangszert próbált kitalálni, fejleszteni. Tudták rólam, hogy nagyon szeretem a hangszerfabrikálást, akkor már zeneterápiás képzésen is részt vettem, és rengeteg különféle hangszert készítettem. A brainstorming közben egyszer csak egymás mellé sodródott két szó: zene és játék. Hogyan lehetne játékossá, élményszerűvé tenni a hangszerek világát? Zene, játék, zenejáték, társasjáték... ott és akkor megszületett az elhatározás: szeretnék egy zenés társasjátékot készíteni. Ismertem az Ulwila színes kotta módszert is, amelyet a gyógypedagógiában használnak. Nincsenek benne hagyományos hangjegyek, színes formák jelzik a hangmagasságot és a hangok hosszát. Ez nagyon tetszett, és azt gondoltam, ebből kellene társasjátékot készíteni.
Az első elképzelésem valami Scrabble-szerű játék volt; ahogy ott betűkből rakunk ki egymást keresztező szavakat, itt dallamokat lehetett volna egymást keresztezve kirakni. De ez az elgondolás teljes csőd volt. Nekem a zenei képzettségeim miatt ugyan nagyon tetszett, jártam zeneiskolába, de annak, aki nem tanult zenét, borzasztóan nehéz volt. Egyáltalán nem volt játékos, inkább kifejezetten riasztó. Ezután jött az az ötlet, amely lényegében a mai Xilofun alapja is, tehát alapvetően egy zenés-kitalálós társasjátékról van szó. Kicsit olyan, mint az Activity, csak itt nem elmutogatjuk a megfejtést, hanem eljátsszuk a dallamot, a többieknek pedig ki kell találniuk.
Egy ilyen hosszú fejlesztés alatt nyilván volt még jó néhány ötlet vagy prototípus, amelyről kiderült, hogy nem működik. Tudsz mondani olyan zsákutcákat, amelyek végül fontos irányjelzővé váltak?
Az egyik első ilyen éppen a dalokhoz kapcsolódott. Én azt gondoltam, hogy csinálok egy dalfelismerős játékot, de hiába játszottam hibátlanul a dalt, kiderült, hogy nem a felismeréssel van a gond, hanem azzal, hogy a legtöbb gyerek eleve nem ismeri... Akkor mégis hogyan találják ki, mit is hallanak? Létre kellett hoznom egy a játékosok által ismert közös dalbázist. A játék 40 dalt tartalmaz, az elején mindet kitesszük az asztalra, és mindenki félreteszi azokat, amelyeket nem ismer. Így középen olyan dalok maradnak, amelyeket az összes játékos ismer, és ezekből játszunk. A második gond az volt, hogy csak azok a gyerekek játszották felismerhetően a dalokat, akiket előzetesen már tanítottam, ha viszont új csapattal akartam játszani, újra kellett tanítanom a színeskottát. Ennek az lett a megoldása, hogy kiválogattam azokat a dalokat, amik csak negyed- és nyolcadritmust (tát és titit) tartalmaznak, valamint levettem azokat a fémlapokat, amik eleve nem voltak a kottában. A sikerélmény ugrásszerűen megnőtt. De rengeteg fizikai probléma is előjött. Volt, hogy nem szólt szépen a xilofon, és nem értettem, miért. Kiderült, hogy nem megfelelő minőségű szivacs van a lap alatt, ezért nem tud szabadon rezegni, sőt, az sem mindegy, pontosan hol támasztjuk alá a lapot, mert a rossz pozíció tompa hangot eredményez. Az eredeti változat fából készült, és kis pöckök tartották a xilofonlapokat. Aztán a gyerekkori legjobb barátom kisfia egy mozdulattal letörte az egyik pöcköt. Ebből rögtön kiderült, hogy ez a konstrukció sem lesz jó, fejleszteni kell.
Itt már kétféle problémáról beszélünk. Az egyik maga a játék, tehát, hogy működik-e az ötlet, érthető-e, élvezhető-e. A másik pedig a fizikai termék, vagyis hogy milyen anyagból legyen, hogyan szóljon, hogyan lehet biztonságosan összerakni. Hogyan zajlott ez a fejlesztés azokkal a szakemberekkel, akik ténylegesen elkészítették a prototípust?
Ez volt az egyik legnehezebb része az egész folyamatnak. Amikor belevágtam a közösségi finanszírozásba a Brancs közösségen keresztül, már szükségem volt arra, hogy nagyobb tételben is gyártható legyen a játék. A közösségi (elő)finanszírozás egyébként két szempontból is nagyon sokat segített. Egyrészt megmutatta, van-e valódi kereslet a termékre: ha elegen hajlandók előfinanszírozni, az már egy fontos visszajelzés. Másrészt, ha nem gyűlik össze elegendő megrendelés, a támogatók visszakapják a pénzüket, és nem indul el a gyártás. Így számomra is sokkal kisebb volt a kockázat. Amikor kiderült, hogy van érdeklődés, boldogan felkerestem azt a szakembert, akivel néhány évvel korábban már megbeszéltük a fémlapok gyártását. Erre kiderült, hogy időközben megszüntette a tevékenységét. Több mint egy évtizedig jártam hozzájuk, eszembe sem jutott, hogy egyszer csak befejezik a gyártást. Pánikszerűen kellett másik embert keresnem, mert a fémlap elkészítése a legnehezebb része a terméknek. Megfelelő méretűnek, jól hangoltnak, jól színezettnek kell lennie, és szépen kell kicsengenie. Találtam egy szakembert, aki korábban már készített nekem nyelves dobot. Elkészült a prototípus, gyönyörűen szólt, ezért azt hittem, rendben vagyunk. Aztán megérkezett a nagyobb tétel, és rengeteg fémlap hamisan szólt. Ráadásul akkor derült ki a probléma, amikor már körülbelül 120 játékot kellett volna kiszállítanom. Jeleznem kellett a vásárlóknak, hogy türelmet kérek, mert valami nem stimmel, és ki kell derítenünk, mi történt.
Mit tanultál ebből? Mit jelent a gyakorlatban az, hogy egy ilyen problémát nem egyszerűen kijavítunk, hanem megpróbáljuk megérteni az egész folyamatot?
A fémlapoknál végül az segített, hogy személyesen találkoztunk, és az elejétől a végéig végignéztük a teljes gyártási folyamatot. Mivel más városban éltünk, mindent telefonon egyeztettünk. A szakember eljött hozzám, és konkrétan megmutatta, hogyan fogja a fémlapot, hogyan teszi rá egy kocka szivacsra, hogyan üti meg a mérőeszköz pedig a megfelelő frekvenciát mutatja. Ekkor mondtam, hogy rendben, de rossz a berendezés, mert én hallom, hogy a hang hamis! Majd megnéztük ugyanezt olyan alátámasztással, ahogyan majd a kész játékban lesz, és kiderült, hogy mindkettőnknek igaza volt: egyszerre írt a hibátlan készülék jó frekvenciát, és volt mégis hamis a lap, mivel a rossz alátámasztás más frekvenciát mutat. Ő pedig – nagyon helyesen - nem hallás után hangolt, hanem műszerrel, konkrét frekvenciára. Az egyik fontos tanulság tehát az lett, hogy néha nem elég telefonon vagy egy briefben pontosan elmondani, mit szeretnénk. Személyesen végig kell nézni az egész folyamatot. A másik ilyen eset a dobozhoz kapcsolódott. A fedelét mágnesekkel rögzítettük, a mágneseket nagyon erősen bepréselve a keretbe. Én azt gondoltam, ezt ember nem szedi ki onnan. A játékot magabiztosan el is vittem a hivatalos biztonsági vizsgálatra, és a vizsgálatot végző szakember pillanatok alatt kipiszkálta a mágnest egy hegyes eszközzel. „Na, képzeljük el, hogy ezt most lenyeli egy gyerek”, mondta a tesztelés során. Mi pedig újraterveztük az egészet. Nekem ez a két eset ugyanarról szól. Az egyiknél személyesen ellenőriztük a folyamatot, a másiknál hivatalos ellenőrzés mutatta meg a hibát. Mindkettő visszacsatolás volt. Olyan dologra világított rá egy (ön)ellenőrző folyamat, amire én addig nem gondoltam.
Tizenhat év azért még úgy is nagyon hosszú idő, hogy közben időnként fiókba került a projekt. Mi tartotta életben benned ennyi ideig, esetleg ennyire beleszerettél az ötletedbe?
A 16 év valójában egy kicsit csalóka, mert nem arról van szó, hogy 2009 óta folyamatosan ezen dolgoztam. 2010-ben nyertem egy pályázatot a megvalósítására, amiről később kiderült, hogy hibáztak a pályázat kiírása során, és mégsem tudják finanszírozni az eszköz előállítását. Addigra viszont én már előfinanszíroztam a projektet, tehát az ötletből létrejött egy valódi prototípus. Ez nagyon sokat számított, mert ezzel az ötlet fizikai formát öltött. Aztán a projekt időnként visszakerült a fiókba és általában egy pályázat vagy valamilyen új lehetőség miatt vettem elő újra. Volt olyan pályázat is, ahol az akkori prototípus nem nyerte el eléggé a közönség tetszését ahhoz, hogy továbbjusson. Erre mondhattam volna azt, hogy akkor ez rossz ötlet. Én inkább arra gondoltam, hogy ha nem ment át az a gondolat, amibe én beleszerettem, akkor valamit nem csináltam jól. És valóban nem. Akkor még nagyon sok hibája volt a „szoftvernek”, ha nevezhetem így, vagyis magának a játékötletnek, a játékszabályoknak, az érthetőségnek, annak, hogy mennyire könnyű játszani, mennyi sikerélményt ad. Nagyon sokat jelentettek a gyerekek visszajelzései is. Gyógypedagógus vagyok, hosszú évekig dolgoztam egy egységes gyógypedagógiai módszertani intézményben. Különösen a Covid idején játszottunk sokat a XiloFun korai verziójával, mert fellépésekre sajnos nem volt módom felkészíteni a gyerekeket. Kérték, várták, hogy játsszunk vele újra. Már az énekórára is be akarták vinni. Ha pedig valami nem volt érthető számukra, azon változtatni tudtam. Volt egy valódi, élő csoportom, amely folyamatosan jelezte, mi működik és mi nem. Ettől lett egyre könnyebb, átgondoltabb, jobb a játék.
A gyerekektől tehát folyamatosan jött a visszajelzés, aztán két komolyabb külső validációt is kaptál... Ezek voltak azok a pontok, amikor már azt tudtad mondani, hogy ez nemcsak az én fejemben működik?
Igen, ezek lényeges jelzések voltak. Az első nagy áttörést 2022-ben a DUNSZT hozta, ahol a Xilofun aranydíjas lett egy társasjáték-készítő versenyen. A négy zsűritag egyike Győri Zoltán volt, akinek ismertem a munkásságát, tudtam, hogy nemzetközi szinten is megjelentek sikeres társasjátékai. Amikor négy szakember szavazata alapján megkaptam az aranydíjat, azt éreztem, hogy végre kaptam egy szakmai visszajelzést arra, hogy ez társasjátékként működik. Ráadásul minden díjazott játék kapott a zsűritől egy szót vagy kifejezést is. A Xilofun egyetlen szava az volt: „KÉSZ”. Ez nekem nagyon fontos pillanat volt, rettenetesen jól esett. Hajlamos vagyok a maximalizmusra, különösen akkor, ha zenéről van szó, mindig szeretnék még valamit változtatni, fejleszteni, hozzátenni. Ez a „kész” azt üzente nekem, hogy itt már meg lehet állni. A következő fontos visszajelzés 2023-ban érkezett, ugyanis a XiloFun megnyerte a Magyar Zene Háza különdíját, és ezáltal a házon belül lehetőséget kapott a bemutatkozásra. Úsztam az örömben, hiszen nem csupán A Zene Háza adott otthont a XiloFun premierjének, de teltházas is lett a program, ami viszont aznap este megkoronázta a zenetársas útját, hogy Batta Andrástól átvehettem a közönségdíjat is! Így már nemcsak társasjátékos szakmai oldalról érkezett validáció, hanem zenei oldalról is, a gyártásban azonban senki nem tudott segíteni, a „piacra dobás” váratott magára. 2024-ben lettem negyvenéves, és végiggondoltam, mi az, amit eddig nagyon szerettem volna megcsinálni, de még nem sikerült. A válasz egyértelműen a XiloFun volt. Ekkor azt mondtam, hogy most már nem lehet kifogás a finanszírozás vagy az, hogy nem vagyok jártas a termékfejlesztésben, el kell indulni, és útközben megtanulom azt, amit még nem tudok. Belevágtam a Brancs-kampányba, és végül is ez lett a harmadik validáció, 144%-os „túljelentkezés” volt a játék előfinanszírozására. A non plus ultra visszajelzés pedig a Cápák Között műsorban hangzott el a XiloFunról: „ezt csináld így, és ebből egy értéket fogsz teremteni, ez így egy érték”.
Ez tulajdonképpen egy termékfejlesztési alapkérdés is: honnan tudjuk, mikor kell abbahagyni a prototípus tökéletesítését? Mert valahol muszáj kitenni a stoptáblát, különben egész életünkben fejleszthetjük. Neked végül a külső validáció mondta ki, hogy „kész” a termék?
Igen, én valószínűleg örökké el tudtam volna „akadni” benne. Sok mindenben nem vagyok maximalista, de abban igen, hogy ami zeneileg kikerül a kezemből, annak nagyon jónak, sokrétűnek, kreatívnak és sokféleképpen használhatónak kell lennie. Ezért volt annyira fontos a külső visszajelzés. Amikor olyan emberek mondják egy termékre, hogy működik, akiknek adok a szakmai véleményére, akkor azt is el kell tudnom fogadni. Nekem különösen erős volt az a pillanat, amikor a zsűri nemcsak díjat adott a játéknak, hanem azt az egyetlen szót is: „kész”. Ennél egyértelműbb stoptáblát nehéz lett volna kapnom a további fejlesztést illetően.
Ha most valaki ott tart, ahol te 2009-ben, van egy termékötlete, és szeretne eljutni vele egy működő prototípusig, mi az az egy tanács, amit a saját utadból átadnál neki?
Nagyon egyszerű: fogadja meg a tanácsokat, vagyis legyen nyitott a kritikára. Ha őszinte kritikát kapunk, az az egyik legnagyobb ajándék. Ez azért nehéz, mert ember eleve nem szereti a kudarcot, és amikor azt mondják neki, hogy valami nem jó, könnyen saját magára veszi. Pedig egy termék számára az egyik legértékesebb ajándék, ha valaki megmondja, mi nem jó rajta. Hiszen akkor tudom tovább fejleszteni. Én próbálok úgy reagálni erre, hogy ne azt érezzem, megint valami nem működik. Ehelyett inkább azt, hogy hoppá, de jó, itt van még valami, amit fejleszthetek. Amikor a gyerekkori legjobb barátom kisfia letörte az első prototípus egyik pöckét, borzasztóan sajnálta. „Jaj, bocsánat, a prototípusod!”, mondta többször is, én meg azt mondtam neki: „Viccelsz? Még jó, hogy most tört le, és nem akkor, amikor már a gyártósoron van”. Szóval köszönöm a kisfiúnak, hogy letörte azt a kis pöcköt, mert így tudtam meg, hogy az a konstrukció fejlesztésre szorul. És ha szabad egy plusz tanácsot mondanom: ne ostorozzuk magunkat a hibákért, fogjuk fel díjmentes tanítómesternek, ami így is, úgy is az életünk része. Nem véletlenül van radír a ceruza végén.
Kérdeznél a digitalizációról?
Kérdezd a Telekom Digitalizációs Asszisztenst, és kapj válaszokat a vállalkozásodra szabva.
Megkérdezem
